Román ballada: Bárányka

Havas csúcsától,
menny kapujától
völgyi vidékre

jő, jődögél le

három kis pásztor,

ki-ki falkástól.

Köztük egy moldvai,
vala egy vrancsai

s egy odaáti,

magyarországi.

Ezzel a vrancsai

megáll szót váltani,

főzik azt össze,

hogy sötét este

moldvait megölik,

életét elveszik

több-szebb juháért,

göndör kosáért,

kezes lováért,

komondoráért.

De a kis kunkori

bárányka rítton-rí,

nap ihol harmadik

száll, hogy panaszkodik,

nem eszik, nem iszik.

Barikám, gyönyörű,

szép gömbölyű fejű,

harmadik nap ihol

mind csak panaszkodol,

nem eszel, nem iszol:

beteg is vagy talán,

fekete barikám?

Jó gazdám, hajtsd át,

tereld a falkát

berekbe mielőbb

leljünk ott legelőt,

te meg hűs pihenőt.

Gazda, jó gazda,

szólít ugatva,

szólítgat más is,

leghűbb kutyád is.

Mert az a vrancsai

el akar veszteni,

életed veszi el

a magyar földivel.

Báránykám, mondjad,

ha már táltos vagy,

mondjad fennen meg

mind a kettőnek,

muharos halmon

ha meg kell halnom,

tegyenek itt le

engem a földbe,

itt a karámnál,

az esztenánál,

hadd halljam messzi

kutyám ugatni.

Még csak egyet kérj:

legyen fejemnél

furulya, makkfa,

oly lágy a hangja,

furulya, csontból,

olyan búsan szól,

furulya, bodza,

szól tűzlobogva!

Ha majd felkél a szél,

ha majd sípjukhoz ér,

juhom mind összeáll,

vércsöppet sírdogál,

meggyászol majd a nyáj.

Én gyilkosimról

pedig ne is szólj:

mondjad el fönnen,

esküdni mentem,

világszép mátkám

tündérkirálylány:

hogy összeadtak,

lehullt egy csillag,

a vőfélyem volt

a nap meg a hold,

volt násznépem

fenyőfa szépen,

nagy hegyek – papjaim,

s a muzsikásaim

ezer madárka,

s csillag – a fáklya!

Ha pedig látnál,

előtalálnál

anyókát, édest,

gyapjúkötényest,

hogy futton-futva,

könnyeit ontva

mind tudakolja:

„Ki küld nyomába,

ó, jaj, ki látta

azt a napfény-szép

pásztorlegénykét?

Derekán övnek

gyűrűt viselhet,

tej habja drága

két szép orcája,

a bajuszkája,

búza kalásza,

a hajacskája

hollónak szárnya,

szeme sötétje

szeder gyümölcse.”

Barikám, szánd meg,

te őt sajnáld meg,

mondd neki fönnen,

esküdni mentem,

világszép mátkám

tündérkirálylány,

de azt ne mondjad

már az anyónak:

lehullt egy csillag,

hogy összeadtak

fenyőfa szépen

volt a násznépem,

nagy hegyek – papjaim,

s a muzsikásaim

ezer madárka,

s csillag – a fáklya.

/Ford.: Illyés Gyula/